Ha nagyjából egyszerre találkozom két társítható dologgal, akkor pedig magától jön a dolog. Természetesen, reflexből kapcsolom össze őket. Ha nem tenném, az olyasmi érzés lenne, mintha a saját, elejtett szemetemet nem venném fel.
Szóval van ez a Lana csaj. Az egyik zenéjéről már tudom, hogy a dallam nyúlás, mégis mindig találok nála valamit, ami miatt nem tudok haragudni rá.
Itt ez a You Can be the Boss című, zseniális száma.
Nem kell mást tenni, mint végighallgatni, hogy mit énekel. Azt, amit minden férfi hallani akar, teljes természetességgel. Egy olyan nő dala, aki oda van érted, olyannak szeret, amilyen vagy, állandóan akar és nem tud ellenállni, szarik rá, hogy nem vagy bankár vagy orvos, élvezi a whiskey ízét a szádon, szinte sikongat már attól, ha ránézel, számára te vagy a szabadság ünnepe, mindent megtesz érted és állandóan csinálni akarja veled, te vagy számára a főnök és azt akarja, hogy irányítsd, játssz vele, vedd el az eszét, ne hagyd abba...
Minden videojáték olyan kellene legyen, mint ez a szám.
Ami a dalban a nő és a férfi viszonya, pontosan az kellene visszaköszönjön a start gomb megnyomása után a játék és játékos viszonyában is.
Tegyen meg mindent azért, hogy akarjam őt. Az legyen számára a beteljesedés, ha a játékos irányítja, ez legyen az életcélja, hogy erre ösztönözzön.
Ne csak arra, hogy megdícsérjük, milyen jól áll neki az új ruha és frizu, amit a mi pénzünkön vett a plázában (vagyis milyen szép a grafikája); és ne csak ünnepnapokon engedjen játszani magával, hogy a fennmaradó főidőben csak mint mindent a szemnek átvezető ingereljen feleslegesen.
Sokan bedőlnek a látványos játéknak, mint a magát megjátszó bombanőnek. Elcsábít, várja a 10/10-es bókokat, de mindezt miért? Hogy miután jól megfejt, adjon egy cukorkát a kis pudlinak.
Sajnos tegnap pontosan ilyen "nővel" hozott össze a sors. Már régóta levelezünk, nézegetem a fotóit, melyeken úgy fest, mint egy ártatlan angyal és parázna démon keveréke, valami távoli vidékről. A szokatlan, mégis vonzó külső és a "szerelem" ígéretének csodálatos elegye.
Kifizettem a repjegyét, szabaddá tettem magam számára és kaptam vele egy két órás menetet.
De végig olyan volt az ágyban, mint egy korhadt fatörzs.
A Journeyről van szó.
Megmutatja, hogy lehet csúszkálni a homokban, meg siklani a levegőben, meg azt is, hogy van egy cél: eljutni a távolban lévő hegy csúcsára. De közben szinte semmi mást nem kell csinálni, mint gyönyörködni a tájban. Olyan, mint egy egzotikus ország múzeuma. Lehet közelről és távolról nézni a kiállított látványosságokat, de nincs több feladat, mint előre haladni. Senki sem fog bántani közben.
A csapat előző játéka, a Flower ugyan jellemezhető hasonlóan, de az a játék a Journeyhez képest az interaktivitás mekkája.
A Journey eddig megjelent sajtóvisszhangja attól a pozitívumtól hangos, hogy milyen jól működik benne az online komponens. A játékos véletlenszerűen fut öszze más játékosokkal, akikkel nem beszélhet, a játék végéig a nevüket sem tudja meg, vagyis úgy oldották meg az egészet, hogy a közös játék ne rombolja le a beleélés falait.
Sőt, együttműködve némi előnye is származik a sivatagban összefutóknak. Tudják egymás ugráláshoz, röpködéshez szükséges energiáját regenerálni, ezzel egy picit megkönnyítik a dolgokat, de nem nélkülözhetetlenek.
Ez mind szép és jó, kiváló lenne egy nagyobb és komolyabb feladatokkal szolgáló játékban. De a Journeyben, amiben csak néhány hidat kell bekapcsolni, ez inkább csak a végigjátszást rövidíti azzal, hogy az amúgy is minimális munka felét valaki más végzi el, aki sokszor még azt is azonnal leleplezi, hogy merre kell továbbhaladni.
Elégedetlen vagyok a játékkal, mert bár nagyon szép és nagyon jól működik benne az ugrálás, levegőben siklás és még az egymás energiájának töltésére szolgáló mechanika is, alig kell csinálni valamit, s a hamar érkező végefőcím után már semmi újdonság nem marad.
Lehet, hogy beismerő vallomás a játék címe, vagy csak a sors mosolyba hajló fintora, de ez tényleg csak egy amolyan "Utazás", amiben csak bámészkodni, gyönyörködni engednek.
Ha pedig már társítok dolgokat, akkor társuljon ide egy harmadik is, egy Kaszmannal váltott levelezés idevágó részlete:
"Jah ez az, amiről a múltkor beszéltem. Az utóbbi időben kifejlődött egy gamer alfaj, aminek talán a content-traveller nevet adhatnánk. Ezek nem szeretnek tanulni, nem szeretik a kihívást, nem szeretnek félni, örülni, érezni, meg semmit az égvilágon - ami egy emberi lényre jellemző. Csak gyönyörködni akarnak a játék tartalmain és ez tökéletesen kielégíti őket. Olyasmi, mint gyorsan végigfutni egy múzeumon anélkül, hogy elgondolkodnánk a látottak jelentésén. Arra szánunk időt, hogy befogadjuk és megcsodáljuk a látottakat, aztán ennyi. Valahol ezért kaphatott az Edge-től is nyolcast az Enslaved és kilencest az Uncharted 3. Content-traveller szempontból tökéletes játékok... izé "játékok". Minden más szempontból meg................ nagyon nem azok :)"
A Journey egy tartalom-utazók számára készült, akciós árú, röpke, bár egzotikus kirándulás. Nem főnök leszel benne, hanem egyszerű beosztott, betanított munkás, akinek mondjuk még megerőltető feladata sincs, de a fizetség sem sokkal több, mint egy kis bámészkodási lehetőség.
Én nem beosztott akarok lenni egy játékban, hanem hatni akarok rá.
Valójában persze semmi baj nincs vele, ha ezt - a fenti dolgot - jól láthatóan, csupa nagy betűvel ráírják a csomagra, ha már egyszer bekeveredett abba a kalandtúrákat felvonultató katalógusba, amiben valójában semmi keresnivalója. Ezt a figyelmeztető feliratot én alacsony pontszámként vagy pontszám-mentesítésként képzelem el a szövegbeli figyelemfelhívás mellett, egy magát játékosokért működőnek tartó magazin esetén.
Sokaknak tetszeni fog. Szerintem meg hamar felejthető és bár nem volt drága, inkább költöttem volna az árát valami izgalmasabbra.
Még csak 10 perce történt, de újra zenét hallgatok. Folyamatosan, ugyanazt. Olyan, mint az, ami még a megcsinálós korszak előtti utolsó pillanatokban volt.
Persze van aki azt írja, hogy kamu és ez is csak egy kitalált sztár, mint Lady Gaga, más meg azt, hogy nem.
A végeredményt tekintve mindegy.
Azt az izét nézni és hallgatni és képtelen vagyok. Vicc, hogy így maradtam le arról is, hogy az egyik klipjében pont a Boondock Saints Murphy-je motorozik Júdásként.
Ezt a csajt pedig most már nem tudom kikapcsolni az agyamból. Akár kreatív csapatmunka eredménye, akár saját a zene.
A nagyobb vicc pedig az, hogy épp a Boondock Saints Connorja ajánlotta twitteren.
A Blue Jeans c. számát hallgatva és annak első soraiban megjelenő James Dean azt a kicsavart lehetőséget vetítette koponyámba, hogy mi lenne, ha a japán jrpg mellett létezne az amerikai arpg is.
James Dean kinézetű, cigiző főszereplővel, akinek Marlon Brando adja a megbízásokat. A csapatba beállna még egy Jayne Mansfield, egy Jim Morrison, vagy akár maga Charles Bronson, hogy elmenjenek megmenteni a kis Judy Garlandot vagy akár Audrey Hepburnt, aki nem volt persze túl amerikai. Közben persze szólhatna Sinatra meg az egész West Side Story. S az egész nem csak arról szólna, mint a Twilight: "Ó, vajon szerelmes még belém a fiúm?"
Kicsit agyament ötlet, ahogy "Dean" a limit breakjében ráfarol az ellenfelekre Porschéjával, de még ez is jobb lenne, mint a sok lányos melegentyű a japán fenteziben. Ma épp az volt a téma a szigetországi oldalakon, hogy végre hasonlóan néz ki az FFXIII-2 két verziója, de mindkettő csúnyább, mint az előző rész PS3-on. De ami a legrosszabb, hogy már nem olyan szép a szereplők haja... :))))))
Három-négy youtube-os meghallgatás után rendeltem egy lemezt.
Az együttesről alig van információm, csak annyi, amit náluk olvastam. Világzenélnek, utcazenélnek, meg a magyar mellé befűzik az ír, svéd, görög, stb. elemeket, énekelnek Wass Albertet, de akár Herr Mannelig balladáját is előveszik, melyben egy nőstény hegyi troll (vagy azzá változtatt nő?) próbálja házasságra bírni a lovagot (és szabadulni az átok alól).
Anélkül, hogy belemennék a mai mainstream "zene" pocskondiázásába álljon itt annyi, hogy az ilyen ritka gyöngyszemek azok, amiért internet tartok, de kábeltévét nem.
A mai napon unaloműzésként elintéztem pár nem túl fontos dolgot.
Rendeltem egy erősítőt a régi helyére, aminek a tápja olyan hangosan búg, hogy azzal már élvezhetetlen minden. Persze a szervízben nem csinál ilyet, hiába ültem mellette egy órán át, hogy megmutassam a szerelőnek, mi is a baj. Na és Sick haveromnál is olyan csendesen és tökéletesen működik, mint egy szűz hercegnő a sárkány barlangjában. Szemben azzal, amit nálam (3 albérletben, szüleimnél, testvérem lakásán. Mindegy, most bizonyíhat a Yamaha, hogy ő a jobb.
Gondoltam, kipróbálom a sógor pc-jén a Dead Cyborgot, a lelkesedést azonban megfojtotta a kudarc, amit a másodpercenkénti 0.2 képkockás megjelenítés okozott. Nem hiába 10 éves már ez a gép is.
Ezután jött a számomra új (egyébként tavalyi) Mishka lemez felfedezése és ismételt álmélkodás azon, hogy változik a korral az ember zenei és egyéb izlése. Az iskola, a szülői és társadalmi elvárások rabszolgasorában lázadozó tínéger korszakomban is fogyasztottam ugyan minden irányzatból, de nem hagytam elszaladni a depressziós számokat (Pearl Jam - Black, Cure - From the Edge of the Deep Green Sea, stb.) sem. Szerencsére akkoriban a nyomott hangulathoz is igazi zenészek osztott le a nagy díler, nem emós bögréket, meg csinált sztárokat, akiket még a legborúsabb sci-fi regényekben sem képzelt el soha senki. Világos, inkább üljenek a metrón velem szemben csápos marslakók, mint ilyen nyomi, töketlen kölkök.
Mára, finoman megöregedve viszont már nem pazarlom erőltetett búslakodásra az időt. Nem érek rá ilyesmire, a pozitivizálódáshoz sokkal jobban megy a reggae. Mishka Talk Aboutja pedig nagyon lazán robbantja be a napfény és a hullámok hang által generált illúzióját az agyamba. :)
A napból viszont még mindig hátra volt jó pár óra, gondoltam rajzolok valamit, olyasmit, ahogy egy felülnézetes, 2D-s Tenchu játékot elképzelek. Megfelelő papír és rajzhoz használható egyéb eszközök (sokbés cerka, minőségi radír) nélkül azonban inkább körbenéztem, van-e valami ingyenes, sprite szerkesztésre alkalmas szoftver a neten.
Háhááát volt. Több is.
Sosem ültem még neki egérrel rajzolni, a photoshopot sem ismerem közelebbről, de ez a program nem volt bonyolult. Próbálkoztam egy lopakodó ninjával, de természetesen sosem jöttek ki jól a kattintások. Úgyhogy felhagytam az egésszel, rákerestem pár jó nőre, gondoltam leegyszerűsítem valamelyiket 128x128 pixeles, 256 színű vászonra.
Nem kell mondanom, megtanultam tisztelni a régi, komoly, sprite-ban utazó játékok grafikusait. Talán másfél óra alatt jutottam el a negyedik rajzig, s hiába látom, hogy a magától értetődő hiányosságokon kívül, mint a haj befejezése, szem szebbé tétele, még a feje sem teljesen arra áll a lánynak mint kellene, de egyszerűen már nem volt több időm rá. Pedig nagyon jó móka, csak félek, hogy messze vagyok a standardektől, s nem csak sebességben. :) Mindegy, most már megtartom. Végül is hasonlít egy kicsit az anyjára..:D Mindez eszembe jutatta azokat a régi időket, amikor még friss NDS tulajként a Duna Plazában nyomtuk a firkachatet, draggel, kaszmannal meg norbyval. Bárcsak meglenne a többi kép is. S bárcsak többször használhattam volna a gépnek ezt az elfeledett opcióját.
Sosem gondoltam volna, hogy lesz egy közös gyerekünk..
Alant finoman vágott formában olvasható a GAME WATCH magazin Tomonobu Itagaki-val a 2011-es E3 során készített interjúja. A "lényegtelen" részeket, melyek arról szólnak, hogyan keveri a játék a lő-, vágófegyveres és puszta kezes harcot, illetve a puszta adatokat, mint hogy hány játékos játszhat benne on/off kihagytam, mert nem konkrétan a játék érdekelt. Van az interjúban sok egyéb érdekesség. Leginkább a Kinect kérdés előtti rész tetszik (mi az érdekes, ha te magad izgulsz, vagy ha a karaktered az átvezetőben?), sajnos az újságíró ott csúnyán lefarolt Itagaki mondanivalójának autópályájáról.
Murphy törvénye megint beteljesült, ez pont nem az az interjú, amit le akartam fordítani. Azt egy nap eltéréssel egy másik magazinnak adta. Később jön majd az is, mint a gépelési és fogalmazási gubancok kihalászása.:)
GW: A tavalyi E3-on történt bejelentés óta milyen reakciókat kapott a médiától és a játékrajongóktól? Mi volt a gyakori reakció?
Itagaki: Sok volt a bíztató hang. Az iparág oldaláról is nagy a szurkolótáborunk. De hogy ne csak klisékben beszéljek: azt mondják, hogy "Ha a Valhalla nem lesz sikeres, akkor a japán játékiparnak vége. Ezért adjatok bele mindent!"
Mondjuk ebben az esetben drukkolói támogatás helyett talán helyénvalóbb a dolgot a japán játékipar segélykiáltásának nevezni.
GW: Milyen készenléti állapotban van a Devil's Third?
Itagaki: Szerinted a most boltokban kapható, lapos játékok készenléti állapota hány százalék?
GW: Erre a kérdésre elég nehéz lenne válaszolni...
Itagaki: Ugye? Ilyen értelemben közel 100%-nál járunk. Azonban fontos a részletes kidolgozás és még a mennyiségen is dolgozni kell. A shooter, mint játékfajta olyan, hogy vannak olyan játékosai, akik csak offline játsszák és olyanok is, akik csak multiban. Ezért mind az újrajátszhatóság, mind a mennyiség megléte szükséges. Vagyis az a tartalmi rész, amit a játékmechanika nyújt közel 100%-ban kész, azonban ha egy tisztességesen megcsinált termék oldaláról nézzük, akkor még csak 20-30%-nál tartunk.
GW: A TGS-en kifejezte érdeklődését a Wii utódjának tekintetében. Most, hogy a Wii U hivatalosan is bemutatásra került, felvételt fog-e nyerni a támogatott platformok körébe?
Itagaki: Hogy mikre nem emlékszel.. (nevet). A THQ-val vizsgáljuk a lehetőségeket. Pozitívan állunk a dologhoz. Én személyesen pedig szuper pozitívan.
GW: Kipróbálta testközelből?
Itagaki: Az majd még ezután jön.
GW: A kipróbálás után dönt róla?
Itagaki: Ilyesmi alapján nem döntök. A legfontosabb a vásárló. Az én játékaim rendkívül erőszakosak. A kérdés, hogy mekkora lesz a Wii U bázisa. Az, hogy van-e hardcore játékos közönsége egy gépnek nem a teljesítményen múlik. Sok meta tényező bevolyásolja a dolgot.
GW: Játék alkotóként mi volt az első dolog ami a Wii U-t látva eszébe jutott?
Itagaki: Csak a Nintendo konferenciát láttam, s az alapján olyan architektúrának tűnik, aminél tudatosan figyelembe vették a japán viszonyokat. A japán lakások kicsik. Nem lehet több tévével berendezni őket. Ezért is árasztotta el az országot a hordozható játék. Nem csak arról van szó, hogy van-e tévéje a gyereknek, hanem arról is, hogy ma már nehezen hinném el azt, hogy úgy, ahogy a mi korosztályunk hardcore játékosai tették, a maiak is feláldoznák a gyerekek által nézni kívánt tévéműsorokat azért, hogy helyette videojátékozhassanak. Ezért a Wii U azon koncepciója, hogy a játék folytatható az LCD képernyőn akkor is, ha a tévét más használja, olyan fogásnak tűnik, ami az otthoni használatra szánt konzoljátékok piaci meggyengülését kívánja orvosolni. Jó ötletnek tartom.
GW: A tegnap bemutatott trailerben volt egy üzenet, miszerint érdemes lesz odafigyelni a Devil's Thirdre a Tokyo Game Shown. Milyen tartalomra számíthatunk a TGS-en?
Itagaki: Jelenleg az a tervem, hogy szeretném a játékon keresztül bemutatni érthetően a Devil's Third játékmechanizmusát. Nem játszható demo, hanem zárt bemutató formájában. A játszható demo végső csapásnak lesz jó. Most inkább információ közlést tervezek. A játék nem hétköznapi shooter, kicsit már inkább új játékfajta, ezért olyan demonstrációt szeretnék tartani, ami alapján megízlelhető, hogy milyen játékról is van szó. Igazság szerint azon agyalok, hogy ledobjak-e pár "bombát", de az talán még túl korai lenne.
GW: "Bombát?" Adna valami támpontot ezekkel a "bombákkal" kapcsolatban?
Itagaki: Kisiskolás korom óta háborús könyveket olvasok. Hadelmélet alapon a jelenlegi shooterek sok ponton megkérdőjelezhetőek. Vagy mondhatjuk úgy, hogy nem jelennek meg olyan dolgok ezekben a játékokban, mint az, hogy mi a legfélelmetesebb, mi az, ami a leginkább kétségbe ejti az embert a hadszíntéren.
GW: A katonák pszichológiai profiljáról van szó, ugye?
Itagaki: Mi az, amivel szemben veszít a katona? A mai shooterek legtöbbje harcot imitáló gyerekek szórakozásának, vagy légpisztolyos túlélőjátéknak tűnik. Ilyen értelemben véve nem érezhetők realisztikusnak. Természetesen a játék maga, mint olyan hazugság (imitált valóság), de arra, ahogy a mai shooterek "hazudnak" én nemet mondok.
GW: A félem és izgalom tényezők fogják befolyásolni majd a paramétereket?
Itagaki: Ilyen közhelyes dolgot én nem csinálok. Persze a játékon belüli rendszer behatárolja a játékrendszert. Az a rendszer, amiben a játékban lévő karakter érez félelmet nem érdekes, az semmilyen. A feladat az, hogy a játékot játszó ember veszítse el biztonságérzetét, nem olyasmiről szólni, hogy neked most 82%-os a riadtságod ezért lejjebb megy a célzóképességed. Bár mára elcsépeltté vált a szó, a "virtuális valóság" megemlítésével gyorsabban megérthető a mondandóm.
GW: Ha már virtuális valóság, vizsgálják a lehetőségét az Xbox 360 Kinect és a PlayStation Move támogatásnak?
Itagaki: Bele kell vinned ebbe? (nevet) Kinectben nem gondolkodom. Az a kezdetektől a casualra és családra építkezik. Az én játékaim Japánban Z korhatárosak, Amerikában pedig Mature besorolásba kerülnének. Van már Kinectre Mature vagy Z korhatáros játék? Meg hát állandóan mozogni is szörnyen megerőltető ám.
GW: Azt mondja hát, hogy a játékirányítás kontrollerre való.
Itagaki: Így van. A standard irányító a legjobb.
GW: a Modern Warfare sorozathoz hasonlóan különböző helyszíneken fog játszódni a játék?
Itagaki: A Modern Warfare 3 fantasztikus játék, nem? Elsöprőnek nevezhető szinten van. Azonban az a játék az én értelmezésem szerint nem azért járatja körbe a világot (a játékossal), mert a történet megkívánja azt, ez inkább üzleti stratégia. Azért, hogy az egyes országok páncélozott járműveit és fegyvereit fel tudják vonultatni. Magamat is beleértve, egy military-buzi ennek nem tud ellenállni. (nevet) Aztán ott van az is, hogy a shooterek nem csak Amerikában, de az Egyesült Királyságban is és sok más helyen is jól fogynak. Ha van olyan fejezet, amiben az ember saját országa a helyszín, a saját sereg a főszereplő, akkor ott még inkább megveszik. Ezért gondolom azt, hogy a játék helyszínei folyamatosan változnak. Végül is a verekedős játékok karaktereinek nemzetisége is ahhoz igazodik, hogy mely országokban van a vásárlóréteg. (nevet)
GW: A Devil's Thirdben nem kerül felhasználásra ez (az üzleti stratégia)?
Itagaki: Nem ám. Úgy készül, hogy bármely országban élők számára élvezhető legyen. A történet maga úgyis fontosabb. Ezalkalommal. (egy sorozat első részének szánja a játékot)
Amellett, hogy a magyar sajtóban szinte teljesen lehúzták, valahol azt olvastam róla, hogy a My Blueberry Nights egy Wong Kar Wai light mozi. Az lenne? Igen, az. Vagy inkább egy nyugati piacra szánt remake.
A rendező első angol nyelvű filmje hozza, sőt talán még meg is fejeli azt az audiovizuális élményt, amit előző munkái nyújtanak, a rá jellemző kamera beállításokkal, élénk gyümölcsös pitét idéző színvilággal, remekül eltalált és beillesztett zenékkel és még a szereplők játéka is remek, de.. De ez alkalommal a történet valahogy egyszerűbb, kiveszett az a komikum, amit a Chungking Expressben vagy a Bukott angyalkákban a különleges helyzetjelenetek adtak és magától értetődően nincs meg benne az a különlegesség sem, amit a hongkongi környezet kölcsönöz filmjeinek.
Az alapszituáció kísértetiesen hasonlít a Chungkinghoz, adott egy bár/étterem pultjánál dolgozó és egy oda betévedő kiábrándult szerelmes és az otthagyott kulcs. Kettejük körülményes egymásra találásaáról van szó most is, illetve a képbe beúszó, egyéb kis-nagy élettörténetekről. Csak most picit másképp, a vicces jelenetek helyett inkább szomorúakkal fűszerezve, de hangulatát tekintve a film nyugodtan feltehető a korábbi Wong lemezek, kazetták mellé a polcra, de első Wong filmnek nem ajánlom. Inkább csak a Chungking után, ha az tetszett.
A rendező azzal is ismétli önmagát, ahogy a színészeket kiválasztja: az eredeti női főszerep énekesnőből lett színésznője Faye Wong helyére Norah Jonest teszi; a férfi szerepben pedig az egyben rendkívül tehetséges, másrészt a nők kedvencének számító Takeshi Kaneshiro helyén a hasonló, ha nem jobb jellemzőkkel bíró nyugati megfelelő Jude Law látható.
A film romantikusnak romantikus, de nem bőgetős, lassúnak lassú és lightnak light, mégis - a megszokott módon - annyira jók a mondatok, annyira jó, ahogy a kamera be-bekukucskál az ablakon, hogy a kék éghez tökéletesen passzolnak a homoksárga fényben úszó kövek és a cseresznyeszín Jaguár, na és hogy pont olyan zene van pont akkor hozzávágva, amilyen és amikor kell, hogy - a megszokott módon - ezt a filmet is reggeltől estig képes lennék folyamatosan nézni. Másnak meg talán olyan lomha lehet, hogy úgy érzi, reggeltől estig csak ezt nézte.
Iskolapéldája annak, ahogy a mit és hogyanból a hogyan felülbírálja a mit.
Dvd-n (A távolság íze címen) magyarul is fellelhető, Blu-rayből viszont egyelőre csak angol nyelvű, B-régiós létezik (régiózáras).
Ami sajnos az amerikai PS3-at nem szereti.Van persze japán, A-régiós BD, de embertelenül magas az ára a britthez viszonyítva.
A Xenogears (1998) soundtrackjéről Dazil városának témája és Loreena Mckennitt Book of Secrets c. albumának (1997) Marco Polo c. dala tagadhatatlanul hasonló, vagy mondhatni szinte ugyanaz.
A két megjelenés közt kevesebb, mint egy év lehet és elképzelhető lenne, hogy Yasunori Mitsuda Mckennitt zenéjét dolgozta fel? A két dal zenei alapját természetesen egyikük sem mondhatja magáénak, mivel az egy eredeti szúfi dallam. (McKennitt ír ennek a dallamnak a felhasználásáról az albumával kapcsolatban és említi meg azt is, hogy ezt a réges-régi dallamot maga Marco Polo is hallhatta utazása során.)
Hogy lehet ez? Egyszerű egybeesés, azonos alap hasonló feldolgozásának eredménye? Válasz nincs*, de az, akinek a játék zenéje tetszett, a Book of Secrets albumon is talál magának hallgatnivalót.
*Nincs info, pedig túrtam utána a netet rendesen, két nyelven is.
A cyber-fiction szerelmesei könnyen maguk elé tudják képzelni a szituációt, melyben a ballonkabátja alatt MP5-ös halálszórót rejtő, kibernetizált fejvadász áldozatát keresve, egy zenétől üvöltő, füstös, neonfényes szórakozóhelyre téved.
Tipikus klisé, még Arnold is előadta. Az ő a audioszenzorainak tönkretételén ott, akkor, a Guns'n'Roses dolgozott, teljes hangerőn. A Terminator 2 az akkori jelenben, mára már a mi múltunkban játszódik, nem úgy, mint a közeli, de mégis távoli jövőképet előrevetítő (többnyire B-kategóriás) kiborg-mozik.
A japán Bespa Kumamero zenéje éppen ezekbe a filmekbe passzolna, vagy még inkább: a fent említett, klisének számító szituációkat idézi fel az ember csontfalazatú elmecsarnokában. Önmagukra mint digital techno performance unit-ra tekintenek, azonban ezennel - és az internet nevű, közvetett közösség egy csoportja nevében - cyberpunk tecno zenekarrá kereszteltetnek.
A kéttagú csapat fellpett már Magyarországon is, megjelenésük és előadásuk különleges, és nem hiányolja a neonzöldre festett, pneumatikus tömlőket sem. Legyártott zenéik közt van olyan, amely animéhez köthe... skipping unnecessary data flow...
Albumukról négy zene hallgatható meg m yspa ce oldalukon, de érdemesebb utánanézni angliai koncertvideóiknak a tecsőn, mert az élőben felvett hangok -eredetüktől fogva- élő szórakozóhely képzetét keltik. A legérdekesebbek: Muddy Romantic, Pristy, Nylon Wave.
