A napi munkám (fordítás) során számos alkalommal kerülök olyan helyzetbe, hogy egy idegen szó - mely a legtöbbször alkatrész - jelentését egyszerűen nem tudom megfejteni, mert a rendelkezésre álló szótárak nem tartalmazzák azt. Ilyenkor veszem elő a gyors módszert, az internetes képkeresőt. Ha szerencsém van, akkor az első húsz fotó ugyanazt a számomra felismerhető tárgyat ábrázolja. Ha még nagyobb szerencsém van, akkor a feldobott képek közt találok valami érdekeset is. A munkát ugyan hátráltatja a dolog, de az internetes "szörfözés" fő vonzerejét mindig is ez a fajta felfedezősdi adta.
Legutóbb egy magnókazetta küllemű mp3 lejátszó képén "keresztül" olyan oldalra találtam így, melyen különleges dizájnnal rendelkező használati és dísztárgyakat mutatnak be, legyen szó ténylegesen létező és meg is vásárolható vagy csak elképzelt dolgokról.
A yanko design már említett audio lejátszója nem csak letisztult külsejével dobogtatja meg a kazettás korszakban felnőttek szívét: a számok közti böngészéshez tekerni kell a szalagot, de a kütyü aksija mutatóujjon pörgetve tölthető is, mímelve ezzel azokat a mozdulatokat, melyeket az elemeket kímélendő manuálisan végeztünk annak idején, az ujjunk helyett többnyire ceruzát használva.
Nagyon kedves kis oktató játék a csillagképeket megelevenítő lencse ötlete, még akkor is, ha jelenleg kivitelezhetetlennek tűnik. A dobócsillag alakú mágneseket viszont lehet, hogy meg is rendelem, egyszerűen túl jól néznek ki. A számok és mutatók nélküli ébresztőóra lágy fényével sokkal kellemesebb ébredés utáni "szundizást" nyújthat, mint az 5 percenként harsogó és a hátralévő időt konkrétan jelző mobiltelefon. Apróság, talán csak egy picivel csökkenti a napi stresszt, de sok kicsi sokra megy. A csúzli-fényképezőn pedig nem lehet nem elmosolyodni. Normális árszabás mellett humoros ajándék lehet belőle, ami csak gyártja a még humorosabb emlékeket. Az összezsugorodó kádat imádnám odaállítani a fal mellé. Persze majd egyszer, a saját házamban akkora kádam lesz, hogy a meleg vízből még ülve is alig látszom ki (vannak ilyen mély kádak most is), de a jelenlegi, panelbéli albérletem kacsafürdetője helyett szívesen használnék ilyet. A szék a székben szintén tetszetős, kellemes alternatíva lenne az elérhető kényelmetlen, ócska vagy egyen-ikea helyett. A szögletes ceruzaelem tényleg kevesebb csomagolást és hatékonyabb szállítást/tárolást tehetne lehetővé és egy normális világban a gázmaszkos metrókocsi kapaszkodók is jó biztosítékot nyújthatnának füstveszély esetére.
Kicsit erős váltásnak tűnhet ezek után vibrátorokról és eleganciáról beszélni egy és ugyanazon bekezdésben. Azonban a duet bemutató videójában elmondottak meggyőzőek és komoly megoldásoknak számítanak, melyek segíthetek azon nőknek, akik eddig vonakodtak a zajos, ocsmány, silány anyagból készülő segédeszközök megvételétől és használatától. Furcsa, de jó példa arra, amikor valaki az egyszerű funkcionalitáson túl is képes látni, illetve gondolkodni.
Végre rávettem magam és újra bekerült a gépbe a Deus Ex.
Édes-savanyú. A világ üdvrivalgásban, én csak félig. De legalább látom mozgásban cy-fi Detroitot. Jól esik, így 15 évvel a Cyberpunk2020 és Armageddon 2092 MARS után. Huh, legalább eszembe jutott, hogy volt valaha egy DeviantArt accountom, ahová nyolc éve töltöttem fel a már akkor is régi firkálmányaim egy részét. Majd valamikor megfejtem hozzá a teljesen elfelejtett jelszót, aztán szkennelem és feltöltöm a többit, mert már egy évtizede egy mappában rohadnak valahol. :D
Azt ami nem tetszik a játékban lusta vagyok részletezni. Kaszmannal már megbeszéltük, túltettem magam a dolgon és végre elkezdtem élvezni a játék jó oldalát. Egyelőre majdnem olyan jó, mint az első MGS. Pedig az nem egy mai darab...
...
De ha már kibercuccok. Pont ma láttam meg ezt a cicafül szerkentyűt, annak köszönhetően, hogy kivitték a TGS-re (de persze már jó régóta létezik, csak eddig radar alatt volt).
Mégis, ki az aki ilyesmire költi az adófizetők (vagy befektetők) pénzét?
Níkómími... :D Az amcsik és a japán szavak... De azért két Szellő Istvánt, öt Erős Antóniát és/vagy 99 Lilut adnék ezért a bemondó szösziért!:)
A kenyér nem lesz tőle olcsóbb, az tuti. :) A gyerekekre meg nem cicafül kell, ha félősek emberek közt, hanem normális nevelés és körülmények. De végül is inkább ez, mint a génmanipuláció. Ha az árát eltalálják, akkor talán ez lehet a japán válasz a McFly Nike cipőre.
Csak legalább lenne benne valami bekapcsolható hallássegítő. Vagy egy iPod...
...
A Deus Ex mellett, helyett rendszeresen játszom az új Queen's Gate játékkal. A Queen's Blade Spiral Chaos közvetlen folytatása, naná, hogy új csajokkal, leheletnyi finomítással, picit több poénnal. Perverz valamelyest, de szerencsére a humor határain belül, játékként pedig simán ver mindent, ami az utóbbi években kijött srpg kategóriában. Fő különlegessége, hogy ismert játékokból is szerepelnek benne női karakterek. KoF Mai Shiranui, Soul Calibur Ivy, DoA Kasumi vagy akár Tekken Lili. Utóbbi szöszit sosem szívleltem, ebben a játékban viszont teljesen szerethető kis leszbikus liba, rengeteg poénnal.
Ha ismerném a Samurai Shodownt, akkor talán nem kellett volna rákeresnem arra sem, hogy ki (Mina, ebből a sorozatból) van a fenti képeken. A testi adottságok alapján nem csodálom, hogy nem Haohmaru-t választották. Tényleg vicc, vagy inkább hihetetlen, hogy ezzel a csajos körítéssel nem egy lapos, unalmas játékot sóznak az ember nyakába, hanem egy igazán jól kitalálhat. Kár, hogy a perverznek, pedofilnak, miegyébnek pecsételhető tartalom miatt teljesen esélytelen a nyugati kiadásra. A folytatás (tuti, hogy jön) vajon egy még élesebb sprite-okkal feszítő Vita verzió lesz vagy átküldik a lányokat 3DS-re, ahol esetleg domboríthatnak a felső képernyőn? Én az előbbinek örülnék, mert a mentett állás akkor továbbvihető lenne. A Nintendo kis gépén viszont már nem példa nélküli, hogy 3D cicikkel promóznak valamit. Heh, hátha nem adja be a derekát a Banpresto.
...
Vita. Szépen duzzad a játéklista, ami miatt már vásárláson gonolkodónak látom saját arcomat a monitor tükrőződő keretén. King's Crown, Gravitiy Daze ééééés Lumines. A zenés puzzle új részéről olyan fájdalmasan szép, letisztult képek vannak a Kotaku-n, hogy hirtelen fel is ugrott az egekbe a hype mutatóm. Igyekszem majd csillapodni.
...
Overworld Orgia... Sajnos elkövettem a hibát és megnéztem egy NinoKuni videót is. Novemberben azonnal importálni fogom. MERT>>>Ez a játék úgy néz ki, mint egy igazi jrpg.
Tartok tőle, hogy eladásokban meg sem közelíti majd a FFXIII-2-t, még úgy sem, hogy japán világhírű animációs csapata szignózza a látványt.
FFXIII? Visszagondolva a vele töltött órák számára sajnálom, hogy ennyit áldoztam rá az életemből. Ami jó van benne, az jobb 'grafikával' megtalálható egy Nicki Minaj klipben is. Az interaktivitás kábé azonos szintű szabadságot kínál, a séró ugyanaz, mellesleg (és hátul is) több bump jár hozzá, mint a pálcikalány Lightninghoz.
Boom Badoom he got that Super Bass | Boom Badoom she got that Superb Ass
Olyan közutálatra emlékszem ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy eszembe sem jutott megnézni azóta, hogy tavaly vetíteni kezdték.
A játékosok talán azt várták, hogy ez olyan lesz, mint a Modern Warfare vagy ha nem, akkor meg megsértődtek azon, hogy "már megint negatív színben vannak feltüntetve". Pedig a Gamer magasról tesz arra a témára, hogy a játékosok okés vagy selejt emberek-e.
A film összes mondanivalóját eldurrantják rögtön az ötödik percben (a többi mondhatni videoklip), amikor Ken Castle felteszi a kérdést:
Van a társadalom, amiben létezünk és van a társadalom, amiben élünk. Melyik a fontosabb? Melyik a valóságosabb?
Bár nem pont ezeket a szavakat használta, a lényeg ugyanaz és nem kell ehhez közelről sem a videojáték. Elég a fórum, az arckönyv, az álnév és álca mögé rejtőzés, a szociális élet és kapcsolatok valódi helyett virtuális módon történő megélése.
Lehetett volna sokkal mélyebb is a történet, de ezzel a bivalyerős felbontással és sokkoló színvilággal felturbózott másfél órás videofricska olyan volt, mintha a következő vagy azutáni generáció PS Home-járól vagy a next-nextgen 2nd Life-ról láttam volna trailert. Miközben a rendezők beleröhögtek mind az elhízott csak a játék játékosok, mind a felelőtlen, a jólétbe beleszületett dúsgazdag tinik képébe.
A film nézése közben merült fel bennem: Milyen szépen elvált egymástól az angolban a játékos (player) és játékos (gamer) fogalma.
A különbség az, amit csinálnak. A player játszik, a videojátékban a kihívást, a játékot, az interakciót keresi. Ezzel szemben a gamer olyasvalaki, aki videojátékot "használ", függetlenül attól, hogy az amit csinál mennyire van közel vagy távol a hagyományos értelemben vett játéktól, játszástól.
....
A Society és Slayers (elméleti) technikai megoldása végre válasz arra is, hogyan érhető el a halhatatlanság. Korábban rengeteget agyaltam azon (természetesen sci-fi szinten), hogy ha a sejtregenerációt kivesszük a képből, akkor hogyan tehető örökéletűvé az ember.
Regenerálódik egyáltalán bármi az agyban?
Egyetlen megoldásként az jutott eszembe, hogy az agysejteket fokozatosan kellene mesterségesre cserélni, miközben megmaradnak azok az idegi kapcsolatok, amik a megtanultakat konzerválják. (feltételezve, hogy a memória nem más, mint egy hatalmas szerekezetben felépült minta). Persze ha ez sikerülne, akkor az ember nem csak géppé és/vagy halhatatlanná válna, hanem másolhatóvá is.
Az időutazós filmek alapfogalmai a paradoxon (ha meg akarunk változtatni valamit a múltban és meg is tesszük ezt, akkor megszűnik a visszautazást kiváltó ok) és a pillangó-effektus (egy apró változtatás hatalmas változásokat eredményezhet). Sok filmhez úgy írják meg a történetet, hogy az önbeteljesítő legyen (ilyen a Terminator, amiben hiába küldik vissza a kiborgot, az nem jár sikerrel, de az Ítélet napját sem lehet megakadályozni), kevés olyan van, amelyeknél a múltban tett változtatás tényleg kihat a jövőre.
A Frekvencia című filmben azonban ez történik és önbeteljesítés helyett inkább a pillangó-effektus kap szerepet. Nagyon tetszett, ahogy a múlt apró változtatásainak hatásai megtestesülnek a jelenben.
Mostanában üldöznek a kedvenc témáim: két időutazós film (ez és a Somewhere in Time), illetve a mi a valóság, melyik valóság a fontosabb (Videodrome, eXistenZ, Paranoia 1.0, Gamer). Vagy mindössze arról van szó, hogy korábban szándékosan nem kutattam ezekben a témakörökben eleget..? Már csak egy jó A.I. filmnek kellene előkerülnie valahonnan.
Történet dióhéjban: John Sullivan rendőr egy környezeti jelenség (napkitürés) mellékhatásaként váratlanul sikeres rádiókapcsolatba lép a harminc évvel korábban élő apjával. Az apja tűzoltó volt és a rádiókapcsolat utáni napon hal meg munka közben. A fia figyelmezteti, így túléli az eredetileg halált hozó munkanapot. Másnap meglátogatja ápolóként dolgozó feleségét annak munkahelyén, s a látogatásnak köszönhetően megmentenek egy beteget, aki sorozatgyilkos és idővel a feleséggel (a főszereplő anyjával) is végez. Ezután apa és fia rádión és harminc évnyi távolságon keresztül közös nyomozásba kezd, hogy kiderítsék ki a gyilkos, hogy képesek legyenek megállítani.
Dennis Quaidtől a Sárkányszíven kívül eddig még csak sci-fit láttam..
Kellemes meglepetés, hogy a múltban okozott változások kihatnak, megnyilvánulnak a jelenben, igazi vesszőfutássá válik a film vége és szerencsére nem megy át a szokásos önbeteljesítő (minden marad ugyanúgy, ahogy eredetileg is volt) fináléba.
Minden sci-fi forgatókönyvíró számára kötelező olvasmánnyá tenném, hogy ne születhessenek olyan borzalmak, mint a legutóbbi Terminator. :)
Döbbenetes meglepetés volt a film, amikor egy unalmas hétvégi napon, egy általában nem nézett, unalmas csatornán bekapcsolódtam úgy a felénél, csak azért, mert a jó öreg Superman (Christopher Reeve) játszott benne és mert csak az "acélember" szerepéből ismerve különös volt látni, hogy annál többre is képes, mint a szerencsétlenkedés (Clark Kent) és a faarccal repkedés (Superman).
Néhány perc alatt kiderült, hogy a Reeve által játszott Richard Collier időutazó, aki szerelmét, a McKenna nevű, valójában csak fotóról ismert, de rögeszméjévé vált szépséges színésznőt keresi a múltban.
Nem vagyok egy romantikus filmeket habzsoló alkat, sőt, az ilyesmit csak ügyesen csomagolt formában fogadom el/be. Ez a film pont ilyen. Az időugrás (kb. 75 évnyi) utáni különbségekhez, szokásokhoz való szinkronizálódás, a felmerülő problémák (például a korabeli pénz hiánya, szálláskeresés, stb.) mind érdekesek és viccesek, ami után a megtalált színésznővel (Jane Seymour - aki elég jó nő volt:) azonnal kialakuló, elsöprő erejű, kölcsönös vonzalom egyből megfogott, ugyanúgy izgultam értük, mint a két gyilkosság közt majdnem lebukó Dexter Morganért. (ez egy nagyon rossz hasonlat, mégis...:)
Tehát újra behúztak, mint a Repülő tőrök klánjának romantika köré font akciójeleneteivel és varázslatos környezetével, vagy a Chungking Express keserédes monológjaival és bájos humorával.
A történet vége váratlanul jött és nagyon tetszett.
Fél évvel később újra belefutottam a Somewhere in Time-ba az egyik adón, de megint nem az elejétől láttam, úgyhogy azonnal fel is csaptam a laptopot az asztalra, ebay, keresés, collector's edition dvd megtalálva, buy now.
Sajnos annyira régi (idén 30 éves) a film, hogy komoly képi és hangminőség nem jár hozzá, de nem is kell, örülök, hogy egyáltalán van.
Érdekesség: az augusztusi Galaktikában volt egy Ian Watson novella, ami mondhatni egy az egyben a filmnek vagy annak alapjául szolgáló novellának a nyúlása.
Ha pedig ne adj' Isten remake születne belőle... Elképzelni sem tudom, hogy ki helyettesíthetné Jane Seymourt.
Önkéntlenül is gamersite-okon, de még inkább fórumvitákban folytatott írói és olvasói pályafutásomat (oké, kocogásomat) juttatta eszembe a Paranoia 1.0 azon jelenete, melyben a mesterséges intelligencia fejlesztő Derrick felrója a munkája tárgyát képező, eszélő robotfejnek, Adamnek, hogy titokban kapcsolatba lépett a szomszéddal.
Ahelyett, hogy inkább lement volna hídba örömében amiatt, hogy Adam öntudatára ébredt.
Mondd, hogy "Jó a teszt!", majd ismételd! Újra! Újra!
Jó robot. Ügyes robot. :)
----------
Más aspektudból is érdekes volt persze az alacsony költségvetésű film.
Felfedeztette velem, hogy már rég nem fikció a cyberpunk. Mióta kereskedelmi tévéken köszörülöm a nyelvem, mióta az értékesítés, fogyasztás kontrolja vagy éppen a hatalom megszerzése érdekében használt médiafogásokon és módszereken, azóta az vagyok.
Nem kell ahhoz nanotechnológia, hogy megpróbálják átírni az agyunkat. Bár tény, hogy azzal sokkal könnyebben fog menni.
Köszi a filmajánlót, Stk! A kétszer észrevet boom mic belógás sem tudott kizökkenteni. Ha van még ilyen, jöhet.
Igazi (erős) mesterséges intelligencia nélkül csak egy darab vas és műanyag keverék az egész. Mégis milyen furcsa, hogy az emberek félnek az androidoktól. Egyszerűen, mi így működünk. Még az autóinkat is szellemmel ruházzuk fel. Bocsánatot kérünk, ha kátyúba vagy padkára hajtunk, könnyes szemmel válunk el tőlük eladáskor vagy a bontóban.
Pedig ezek csak járművek. Bár van két szemük (fényszórók), van négy lábuk (kerekek), van anyagcseréjük (üzemanyag és kipufogógáz), de még hangjuk és jelzéseik is (kürt, éhes vagyok, beteg vagyok üzemanyag és hűtővíz műszerek). Emiatt, és mert mozognak (animáltak, ebből ered az állat/animal szó is, nem?) háziállatként szoktunk bánni velük, de nem gondolunk rájuk gonoszként, mert nincs intelligenciájuk.
Egy emberre hasonlító androidhoz sokkal könnyebb érzeteket társítani és egyben elkerülhetetlen is a dolog, ha már érzelmek szimulálására is képesek.
Miért fél, undorodik tőlük mégis az ember, ha nem rádió-hűtőszekrény hibrid kinézetük van, hanem emberi? Mert erősebbek és mert ott a félelem bennünk, hogy árthatnak nekünk. Még akkor is ha mindez csak kényszerképzet. Az ember nem szereti azt, ami kívül esik a kontrollálható tartományon.
Nem mintha aggódnunk kellene.
Az ember külsejű androidokkal nem fogunk egy ideig szembetalálkozni a közértben és nem is fognak szervezett terrorakcióba kezdeni.
De a recepciós pultok mögé hamarosan beülhetnek.
Hogy ez miért lenne jó, nem tudom. A japánok valahogy mániákusan igyekszenek helyettesíteni az embert az embernek látszó nem-emberrel.
Miből fakadhat ez?
A hostess bárokban is, ha lemennek ezekre a helyekre, tudniuk kell, hogy csak színházi szolgáltatást kapnak, mégis szeretik. Az intim szolgáltatást nyújtó helyeken is előfordul, hogy próbálják csökkenteni a közvetlen emberi kontaktust a szolgáltató és vevő közt, legyen szó erotikus filmeket árusító boltról vagy szerelem szálloda szobák kivételéről. Ezeken a helyeken előfordul, hogy csak egy kis ablakon át, egymás arcának látványa nélkül történik a pénzcsere. Na és persze ez az az ország, ahol a feleség és barátnő játékok, randiszimulátorok a legnépszerűbbek, csakúgy, mint a virtuális pop- és egyéb sztárok Kyoko Date (emlékszik még rá valaki) óta egészen a jelenlegi Hatsune Mikuig, az ölelőpárnákig és a holland feleségnek is nevezett, szexbabákig.
A társadalom felépítése (sok ember, kevés helyen, a magas elvárások miatti, megfelelési kényszer által kiváltott stressz elkerülésének vágya, stb.) hozhatja ki ezt belőlük?
Az biztos, hogy nem tétlenkednek.
Az androidok egyszer talán fel fognak kelni. De biztos, hogy előtte le fognak feküdni. :) Közben elkezdtem nézni a Paranoia 1.0-át. Még csak 10 perce megy, de már rosszat sejtek az üres dobozokkal kapcsolatban. :D
Will McIntosh Bridesicle c. novellája után beleolvastam Midnight Blue c. történetétbe is az Asimov's Science Fiction magazin weboldalán.
A történet MacGuffinja (vagy MacGuffinjai, lehet ezt a szót többes számban használni?) színes gömbök, melyek különböző képességekkel ruházzák fel az azokat magukban fogadó tulajdonosaikat.
A dolog kifejezetten emlékeztet a Final Fantasy VII matériáira, csak itt most nagyobb gömbökről van szó és nem fegyverekbe, felszerelésekbe kell beilleszteni őket, hanem az emberi testbe képesek beolvadni.
A nyert képességek természetesen merőben mások a novellában, szó sincs Bahamut idézésről és támadás növelésről, ehelyett inkább fizikai és szellemi képességeket, képzettségeket lehet kapni tőlük: zenei tehetség, szebb megjelenés, fizikai erőnlét, a természetfeletti csak kis mértékben jelenik meg (egy kislánynak állatidomár képessége van, hívására a madarak a vállára szállnak, játszanak vele).
A különböző képességet adó gömbök pedig különböző színűek, a történet végét viszont nem fogom lelőni, már csak azért sem, mert a weblapon sem szerepelt.
Ami igen, arról kiderült, hogy "csak" egy kb. hét oldalra rúgó ízelítő, a befejezés a 2008. szeptemberi magazinban olvasható, feltételezem a teljes szövegről van szó.
Sajnos nem sikerült eddig felhajtanom, de már kapcsolatba léptem az amerikai barátaimmal, hátha megtalálják valahol, mert a net (ebook, ebay, amazon, stb. nem segít, még a gugli sem).
Még így is érdemes elolvasni. Egy ebédszünetbe belefért.
Évek óta nem olvastam olyan kellemes és izgalmas sf novellát, mint legutóbb a Galaktika augusztusi számában.
Will McIntosh: Házasság a halál után (eredetileg Bridesicle) című írása röviden arról szól, hogy a főszereplő Mira autóbalesetben életét veszti, majd néhány emberöltővel később férfiak kezdik újraélesztgetni fagyasztótartályban lévő testét (valójában csak a beszélgetéshez szükséges szerveit), feleségkeresés érdekében folytatott randevúkra. A halott testét lefagyasztották és a technológia készen áll arra, hogy meggyógyítsák, de az eljárás nagyon drága. Így az egyetlen esélye (neki és sok más hasonló sorsa jutott társának) az életben maradásra, hogy talál egy férjet. Alternatívája gyakorlatilag nincs, hiszen nem akar halott maradni, így belső annak ellenére, hogy nem keres sem házastársat, arra kényszerül, hogy megpróbáljon meggyőzni valakit, ő a megfelelő ara.
Nem csak fictiont, de science-t is tartalmaz, a főszereplő szemszőgéből bemutatott vívódás pedig kiváló olvasmánnyá teszi.
Már emiatt érdemes volt megvenni a magazin ehavi számát, de a novella eredeti, angol nyelvű verziója az interneten ingyenesen is olvasható. [PDF]
Közel 10 éve, hogy a közszolgálati csatornán beleütköztem a James Cameron által útjára indított Dark Angelbe. Ma viszagondolva olyan, mintha nem is velem történt volna vagy mintha csak hallottam volna az egészről, pedig annak idején tényleg heti rendszerességgel rohantam a tévé elé. Egyszerűen minden megvolt a sorozatban, amire annak idején vágytam: cyberpunk alapra felhúzott háttérvilág, génmanipulációval, kibernetikával fűszerezett akciódús sztori és a korábban sosem látott, lehengerlő vadmacska.
-Balra az első évadból, jobbra meg.. ez biztos, hogy utólag készült, túlsminkelt, túlfésült, teljesen másként fest.
Jessica Albát azóta sem találtam soha annyira vonzónak, mint amikor megismertem, mint amikor Maxet játszotta. Két kép villan fel folyamatosan, az egyik, amikor fekete szerelésben feszít bukósisak nélkül a fekete Kawasaki Ninján; a másik az, amikor vörös estélyiben szivárog be az ellenséges vonalak mögé. Ami miatt nagyot ütött a karaktere az nem egyszerűen a külső (az első évadban egészen másként fest, sokkal vadabb és természetesebb a haja és feltehetően pár plusz kiló miatt), hanem a hozzáadott, élettel teli jellem volt. Amikor kiütköztek rajta a kezelés tünetei, akkor összetört és magába roskadt, amikor jól volt, akkor pedig hol flegma, hol erőszakos és valahogy érezhetően felsőbbrendű volt. Igazi, lélegző, nem olyan cukimuki, mosolygós kiscsaj, amilyen szerepeket azóta osztogatnak neki a filmesek.
Érdekesség, de annak idején olyan hírek is terjengtek (magyarul legalábbis, talán fordítási hibák voltak), hogy James Cameron filmre akarja vinni a Battle Angel Alita c. mangát/animét, de úgy, hogy a főszereplő CG-vel készül majd. Vagy rosszul emlékszem (nem hinném), vagy azóta megváltozott a helyzet, mert végül is Avatart kaptunk tőle, mégis egész sok közös vonás van Alita és a Dark Angel Maxe közt. Mindketten szuperkatonák és külsőleg is hasonlatosak, a hasonlóság pedig tovább nyúlik a tényen, hogy mindkettőjük védjegyévé váltak a méretes ajkak. Talán itt van a kavarodás is és valójában csak befolyással volt Cameronra a rajzfilm a Dark Angel készítése előtt.
Amennyire tudom, nálunk a második évad már nem került sugárzásra, így utólag furcsa volt megtudni, hogy a Supernatural/Odaát Dean Winchestere is szerepelt a sorozatban. Külföldön viszont mindkét szezon megjelent dvd-n. Az amerikai és európai kiadások közt van azonban egy fontos különbség. Míg előbbi rendelkezik valamennyi bónusz tartalommal, addig az angol verzió az, ami megkapta a rendes szélesvásznú képarányt.
Na meg a szavazatot tőlem a vásárlásra, visszaszorítva ezzel a Lance Henrikssen féle Milleniumot a várólistára. Ideje volt megvenni, mert már olyan régi és ritka, hogy az ára elkezdett fokozatosan emelkedni.
Arra emlékszem, hogy imádtam. Azt nem tudom, hogy újra imádni fogom-e, így egyelőre csak a zsáner rajongóinak merem ajánlani. Furcsa, hogy bár a két világ szöges ellentéte egymásnak (lepukkant vs. steril módon tiszta város) a Mirror's Edge végigjátszása közben többször is eszembe jutott - az egyébként biciklis futárként is ténykedő - Max története. Az alábbi képet elnézve talán nem is véletlenül.
-Jensen Acklesszel ('Dean') és az a kicsit Mirror's Edge-es kép
