A minap egy fórumos hozzászólásban kezdődő link végén megtudtam, hogy Kornya Zsolt szerint Tolkien rém unalmas és ügyetlen, s mindezt már Michael Moorcock (aki egy sci-fi, fantasy író) is kifejtette már korábban.
Én pedig nem tudtam nem egyetérteni.
Szerettem kölökként a Gyűrűk urát, de hogy olvastatta volna magát a könyv, arra nem emlékszem.
Hamar túltettem magam persze Tolkienen, mert Moorcock neve sokkal érdekesebb irodalmi emlékeket ébreszt fel bennem. Számos hőse van, aki ugyanazon lélek, az Örökkévaló bajnok megtestesülései, egy örök küzdelemre és folyamatos szenvedésre ítélt harcosé, legyen a neve Melnibonéi Elric, kinek gyenge testét lélekszívó kardja tartja életben vagy Corum, aki egy személyben két kelta mitológiai alakot is megtestesít: ezüstkezű Nuadát és az emberáldozatok miatt kedvesnek aligha tekinthető Crom Cruach-t.
Mindig is szerettem Moorcock könyveit és azokat a lehetetlen helyzeteket, melyekbe hőseit veti. Nem egy könyve van szétszórva valahol a lakásomban, szüleimnél, költözködés során becsomagolva maradt dobozokban.
Van azonban egy rövidke írása, ami nagyon hiányzott a gyűjteményemből.
A Környezet (Environment Problem) című, alig pár oldalas szösszenete magyarul csak a néhai szerepjátékos magazinban, a Rúnában jelent meg. Kincsként őríztem azt az egy számot, melyben helyet kapott, de egy barátom addig rágta a fülemet, míg neki nem adtam. Persze eme eretnek tettemet megfejeltem azzal, hogy kifénymásoltam a novellát két példányban.
Mely példányok az évek során eltűntek.
Nem mintha nem emlékeznék szinte szó szerint a Greg Morle által az ördöggel kötött üzlet történetére.
Amikor még nagyon kezdő internetezők voltunk, s amikor még nem lógott minden hülye a neten, a consoleTURMIXba még egy Környezet által nagyban befolyásolt fanboy-fictiont is firkantottam, amiben Ken Kutaragi cigarettával a kezében, rém sejtelmesen, s önbizalomtól dagadva válaszolgatott egy riporternek az új generációval kapcsolatban. S közben piros füstkarikákat, aztán kék négyzeteket és zöld háromszögeket fújkált egy-egy slukk után.
Nem is lenne rossz újraírni ezt a kis olvasmányt, most már persze ésszel, nem szívvel...
A lényeg, hogy ezek a színes füstkarikák Moorcocktól lettek kölcsönvéve, az én kedvenc kis Környezetemből.
Egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy írok egy üzenetet Gulandrónak, hátha megvan a szegénylegény gyűjteményében ez a magazin, hogy aztán felcsapjam a guglit és keressek rá ugyanazon elszántsággal és lendülettel, amivel a nagyszünetben szétszekált, jótanuló kisdiákok szoktak szipogva megindulni a tanári szoba felé. Találtam is egy könyves-, anitkvárium, társas- és szerepjáték bolt kimérát, aminek megvolt.
Az. Ami nekem kell.
Két rétestészta munkanap után, a mai szabadnapomon (tegnap), hetek óta nem tapasztalt világvége rémálmok okozta hánykolódás után, szokás szerint az agglegényélet egyik fontos rituáléját gyakoroltam. Azzal, hogy ugyan 8-kor már felkeltem, de csak azért, hogy azután délig édes semmittevéssel töltsem az időt, épp addig, hogy már csak jottányi erőm maradjon, s az éhségtől szédelegve, élőhalott módra támolyogjak el a kocsiig, ami elvisz majd valahová, ahol enni adnak.
Az utcára kilépve azonba arcomba üvöltött a tavasz.
Egy csapásra lett a naptalan, hideg, világvége télnek. Ezt az élményt persze jócskán erősítette mindaz, hogy nem csak munkába menet, de onnan jövet is sötétben kell közlekednie télen a hozzám hasonló idebeosztásban dolgozóknak, s az iroda is olyan csodálatosan tervezett, hogy nincs rajta ablak.
"-A jómunkásembernek jót tesz az, ha elfeledkezhet az idő múlásáról!" - random multicég HR menedzsere. "-Hogy a f_sz ütné ki a fogadat!" - random jómunkásember.
Tavasszal, fényben, akadályozó nagykabát nélkül minden jobb.
Percek múltán már túl is voltam a legközelebbi szendvicsbárban kapható hulladékon és egyre közelebb a bolthoz.
Hétköznap, déltájt, jó időben.
A bejárati ajtó mögött egy mélybe rántóan meredek lépcső várt, aminek oldalánál, a falat tapogatva indultam lefelé.
-Rég voltam ilyen kocka helyen - gondoltam, amikor megláttam a lépcső aljával pont szemben lévő kasszánál a lányt.
Aki egy személyben kiváló üzleti lépés és kegyetlen merénylet a boltba járó, egy hetes pulcsiba izzadt tini srácok pénztárcájára és lelki világára gyakorolt hatását tekintve.
Először is szép. Másodszor (ma már) különleges, mert női ruhát visel, nem nőciset. De messze van attól, hogy a gót szubkultúra borzalmas jellemzői tönkretegyék a összképet. Semmi hülye pírszing, semmi mesterségesen fekete hajszín, vagy ami a legrosszabb, az ehhez társuló betegesen sápadt bőr.
Nem is értem, mit képzelnek azok a kissé duci lányok, akik megpróbálnak gyomorbajos lidércnek öltözni.
A kasszáslány egészséges volt, koponyám mélyéből kizökkentő módon intelligens, tiszta hanggal.
Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy most vagy nem nézem tovább, vagy simán leesek a lépcsőn, ezért inkább lélegzetvisszafojtva lesiettem, hogy minél hamarabb megválaszolva kérdését, felfedjem látogatásom okát.
Miután megkaparintottam a Rúnát, ellenőríztem tartalomjegyzékét, s azt, hogy a legfontosabb négy oldal hibátlan-e, vigyorogva elvonultam a bolt végébe azzal, hogy nézek azért még pár könyvet. Persze elsősorban a boltban lévő, vagy oda érkező srácokat mosolyogtam meg. Az első aki utánam szánkázott le a lépcsőlejáraton, nulla szemkontaktussal és egy csak nézelődömmel köszönt oda az egyébként álmai nőjének számító lánynak.
Áúcs. Vajon ilyen lehettem én is 17 éve?
Nem.. azt hiszem, hogy inkább az állandóan és már fájdalmasan sokat bohóckodó fajtába tartoztam.
A kasszához visszatérve nem volt többre időm, mint fizetni és távozni a "meg kellett volna borotválkoznom" és a "hazamegyek és elkezdek felüléseket csinálni" jellegű gondolatáradatban.
Vicces reakciókat produkál az ember agya, ha hirtelen szokatlan ingerek érik.
A kocsiba beülve a szerepjáték magazint és a három öreg Ravenloft regényt az anyósra dobtam, s azon tűnődtem, hogy véletlen-e ez az egész. Nem a lány, hisz' helyes csajok minden nap jönnek szembe, ha az ember épp nem a megszokott, posvány munkahelyén játssza 1984-es szerepét.
Hanem az, hogy a nyomasztó sötét tél hirtelen halála után, a zöldellő tavaszban épp ezeket a könyveket kellett levennem a polcról.
Ravenloft egy olyan kitalált világ melynek minden fontos szegletét valami hatalmas, túlvilági lény ural, s valami szerencsétlen lélek mindig odatéved, hogy gyötörhessék.
Télen vidám reggae-t hallgattam egy kis lelki napfényért, jó időben pedig Ravenloft árnyékai közt hűsölök majd Lord Soth társaságában?
Ne már. Ez olyan egyszerű, mint a Jin-jang..:)
Will McIntosh Bridesicle c. novellája után beleolvastam Midnight Blue c. történetétbe is az Asimov's Science Fiction magazin weboldalán.
A történet MacGuffinja (vagy MacGuffinjai, lehet ezt a szót többes számban használni?) színes gömbök, melyek különböző képességekkel ruházzák fel az azokat magukban fogadó tulajdonosaikat.
A dolog kifejezetten emlékeztet a Final Fantasy VII matériáira, csak itt most nagyobb gömbökről van szó és nem fegyverekbe, felszerelésekbe kell beilleszteni őket, hanem az emberi testbe képesek beolvadni.
A nyert képességek természetesen merőben mások a novellában, szó sincs Bahamut idézésről és támadás növelésről, ehelyett inkább fizikai és szellemi képességeket, képzettségeket lehet kapni tőlük: zenei tehetség, szebb megjelenés, fizikai erőnlét, a természetfeletti csak kis mértékben jelenik meg (egy kislánynak állatidomár képessége van, hívására a madarak a vállára szállnak, játszanak vele).
A különböző képességet adó gömbök pedig különböző színűek, a történet végét viszont nem fogom lelőni, már csak azért sem, mert a weblapon sem szerepelt.
Ami igen, arról kiderült, hogy "csak" egy kb. hét oldalra rúgó ízelítő, a befejezés a 2008. szeptemberi magazinban olvasható, feltételezem a teljes szövegről van szó.
Sajnos nem sikerült eddig felhajtanom, de már kapcsolatba léptem az amerikai barátaimmal, hátha megtalálják valahol, mert a net (ebook, ebay, amazon, stb. nem segít, még a gugli sem).
Még így is érdemes elolvasni. Egy ebédszünetbe belefért.
Ó, végre!
Fanbojos hájpkitörés. Most. :)
Nem vagyok jó véleménnyel a mai mozivilág feldolgozás feldolgozás hátán tendenciájáról. Azokat kellene inkább feldolgozni, akik kitalálták, hogy olyan remekműveket (már amelyik az) kell újraforgatni, mint a Légy, a Videodrome, a Conan, a Kommando, Rémálom az Elm utcában és társaik.
Régi, de ma is nézhető filmekről van szó, melyekből többnyire hulladék lesz a felújító művelet után.
Pedig választék bőven akad olyan alkotásokból is, melyek bár remek nyersanyagra épülnek, korábban csak alacsony költségvetéssel készülhetett belőlük film, gyenge színészekkel és trükkökkel.
Az egyik ilyen B-kategóriás kedvencem a H. P. Lovecraft Árnyék Innsmouth fölött című írásából készült Dagon - Az elveszett sziget c. film, ami bár tele van borzalmas hibákkal, remekül javítható lenne.
Egy-egy hasonló Lovecraft filmadaptáció és a rendszeres Rettegés Arkhamban társasjáték partik után mindig eszembe jut, hogy komoly rendező, producer sajnos sosem nyúlt még a mester műveihez.
Ezidáig.
Guillermo del Toro tökéletes alanynak tűnik a Cthulhu-mítosz rémtörténetinek ezüstvásznon történő életre keltéséhez és tesz is egy próbát Az őrület hegyeivel.
Az ujjaim már keresztbe vannak téve, legyen kasszasiker, szeretném képzeletben átnyújtani a 8 Oscart, amikor elégedetten távozom a moziból. :)
Kedvenc Lovecraft momentumok egyike: Az Eryx falai közt című novellában a Vénuszra utazó és ott egy labirintusból kijutni próbáló hős úgy marad életben a bolygón, hogy bőr védőruhája van, szilárd oxigéntablettákat cserélget lélegeztető apparátusában, a gyíkemberek ellen pedig lángpisztollyal védekezik. A mű 1936-ban (!) íródott.
Évek óta nem olvastam olyan kellemes és izgalmas sf novellát, mint legutóbb a Galaktika augusztusi számában.
Will McIntosh: Házasság a halál után (eredetileg Bridesicle) című írása röviden arról szól, hogy a főszereplő Mira autóbalesetben életét veszti, majd néhány emberöltővel később férfiak kezdik újraélesztgetni fagyasztótartályban lévő testét (valójában csak a beszélgetéshez szükséges szerveit), feleségkeresés érdekében folytatott randevúkra. A halott testét lefagyasztották és a technológia készen áll arra, hogy meggyógyítsák, de az eljárás nagyon drága. Így az egyetlen esélye (neki és sok más hasonló sorsa jutott társának) az életben maradásra, hogy talál egy férjet. Alternatívája gyakorlatilag nincs, hiszen nem akar halott maradni, így belső annak ellenére, hogy nem keres sem házastársat, arra kényszerül, hogy megpróbáljon meggyőzni valakit, ő a megfelelő ara.
Nem csak fictiont, de science-t is tartalmaz, a főszereplő szemszőgéből bemutatott vívódás pedig kiváló olvasmánnyá teszi.
Már emiatt érdemes volt megvenni a magazin ehavi számát, de a novella eredeti, angol nyelvű verziója az interneten ingyenesen is olvasható. [PDF]
Van nekem ez a nagy kedvenc filmem, a Boondock Saints, mindenki tudja.
Október végén jön a folytatás, amit keresztbe tett ujjakkal várok, nehogy rossz legyen, közben pedig olvasgatom az interjúkat a szereplőkkel. Ennek érdekében be is jelöltem Sean Patrick Flanery-t a twitteren, mert folyamatosan tolja ki a cikkek linkjeit és a ma reggeliek közül az egyikben szó volt egyéb filmjeikről (SPF, illetve Norman Reedus szerepeiről és rendezéseiről.)
Így bukkantam rá újra a Sunshine Supermanre, amiről tudtam, hogy Flanery tervbe vett mozija, de azt nem, hogy miről szól.
Azt sem, hogy az egész egy novellán alapul, amit ő írt, a novella pedig igaz történet.
Szuperhős nincs benne, ez egy amolyan keserédes, romantikus sztori, amit jó lenne látni filmen is. Az oka annak, hogy belinkelem ide nem más, minthogy csodálatosan van megírva, vagyis épp olyan hosszan és módon, hogy az ember gyakorlatilag kényszert érez arra, hogy szó szerint bemagolja és imádnivaló részletekkel van tele, mint a kis humor a gyerekek által elképzelt antigravitációs eszköz megmosolyogtató működési elvével kapcsolatban, hogy csak egyet említsek.
Short Story Sean Wrote
(Fenébe is, mindjárt nekiülök és lefordítom magyarra.:)
Clark egy igazi hős. A minap épp egy bevásárlásból hazaigyekvő, idős hölgyet óvott meg attól, hogy teherautó gázolás áldozatává váljon és tegyük hozzá, nem ez volt az első alkalom, hogy Clark megmentette valaki életét. Furcsamód számos hasonló eset fordult már elő vele, mióta a zajos nagyvárosba költözött. Annyi, de annyi, hogy időnként már attól érzi rosszul magát, ha nincs a közelében megmenteni való személy. Talán emiatt van az, hogy néhányan kifejezetten nem kedvelik munkahelyén a mindig jól fésült, jól öltözött és pedáns fiatalembert, aki végtelenül segítőkész és mértéktartó. Valójában olyan, mint egy papírból kivágott képregény figura, kivéve azt az aprócska tényt, hogy a rajzolt történetek hőseivel ellentétben Clarkkal könnyen össze lehet futni a büfé előtt vagy akár a mosdóban is.
A környezetében élők talán nem is sejtik, hogy mennyire emberi lény Clark. Oké, egy kicsit talán jobb, mint az átlag, de ettől függetlenül teljesen emberi. Saját bevallása szerint a legnagyobb különbség közte és Jimmy – a szerkesztőség lóti-futi mindenese - vagy bárki más között annyi, hogy képes tovább kitolni határait, mint azt a többiek teszik. Amikor ezt a dolgot felemlíti - és csak akkor - mindenki úgy tekint rá, mint egy csodabogárra, s csak kuncognak körülötte, hogy nahát, milyen bohókás tud lenni miszter élére vasalt, amikor néhanapján iszik egy kicsit. Mert Clark csak és kizárólag péntek esténként, munka után, a közös törzshelyüknek számító sarki szórakozóhelyen szokott ilyesmiről beszélni. Legutóbb az emberek repüléssel kapcsolatos vágyával példálózott, poharában ír whisky alatt olvadozó jégkockákkal.
És valóban, miért van az, hogy az emberek rengeteget ábrándoznak a repülésről, sőt álmodnak is róla, ezek az álmok mégis mindig annyira sablonosak? Dombok felett, felhők alatt, a tüdőbe beáramló friss vagy abból kipréselődő, elhasznált levegővel repülni. Ahogy állítja, ő ebben is tovább gondolkodik, mint mások. Ha az ember képes lenne áthágni a gravitáció szabályait, akkor miért ne tenné meg - mondjuk az első egy-két tucat ügyetlenebb próbálkozás után - azt, hogy milyen lenne háton, ruha nélkül szelni az eget és úgy napozni? Vagy milyen érzés lehet a talajnak függőleges pozícióban, de fejen állva, széttárt karokkal és enyhe terpeszben, szép lassan lebegni az éjfélkor is nyitva tartó benzinkút felé? Mennyivel lenne nehezebb ilyen módon irányítani a mozgást, főleg a leesett állú benzinkutasok láttán?
Amikor ezeket az eszetlenebbnél eszetlenebb ötleteket hallja, fejét csóválva, de mindig elmosolyodik és ekkor - tényleg csak és kizárólag ekkor - Lois a keresztnevén szólítja Clarkot. Clark, te bolond. Clark, te tökkelütött. Clark, te tökéletlen…
Ő pedig semminek sem örül jobban annál, ha Lois tökéletlennek hívja, még annak sem, ha a keresztnevén.
