Itt az ideje, hogy mééééérhetetlen (ha!:) tudásom ne csak saját magam szórakoztatására használjam, s adjak valamit végre belőle a világnak.
Elárulok egy titkot.
Van egy jó kis játékom, amihez nem kell semmi más csak egy ajtó, amin szép sorjában, de nem teljesen folyamatosan mennek be az emberek.
De olyan emberek legyenek, akik igyekeznek illedelmesek lenni.
A pláza arc nélküli tömege nem jó. Ellenben kiváló alanynak bizonyulnak a munkahelyi ismerősök, akiket csak arcról, néha csak névről ismer az ember, de nincsenek közvetlen kapcsolatban, nem szoktak beszélgetni, csak nap mint nap látják egymást és köszönnek a folyosón.
Az én munkahelyem - mint sok másik - rengeteg ilyen játszótárssal szolgál nap mint nap.
A játék pedig nem áll másból, mint az ember egyik alapvető tulajdonságának kihasználásából.
Mert hát az ember a legtöbbször nem csinál mást, csak próbálja saját nyugalmát, egyben biztonságát őrizni, hogy monoton módon, külső zavarok nélkül működhessen.
A kaputól a bejárati ajtóig való eljutás az egyének számára a legtöbbször pont ilyen monoton folyamat. Akkor jó, ha közben csak azonnal elkönyvelhető, semleges ingereget kap az ember. Nulla értékű biteket. Semmi nincs előttem az úton=0, nem ugat meg a kutya=0, nem csúszik a járda=0, nem csapkodnak arcunkba az esőcseppek=0.
Vagy ha nem nullák jönnek, akkor jöjjenek egyesek, de legalább folyamatosan.
Hogy mondjuk a hideg szél 1-1-1-1-1-1-1-1-ét gyorsan kirekesztve a kapucni felhúzásával rögtön vissza lehessen húzódni a 0-0-0-0-0-0-0-0 anyailag óvó, biztonságos világba, s pihegni még egy picit a napi megpróbáltatások előtt.
Most jön a lényeg. Úgy döntöttem, hogy én leszek az álnok, legrosszabkor felvillanó 1-es, ami megpróbálja ingerelni az gyárépületbe belépni kívánókat, amikor csak lehetősége van rá.
Nem ijesztgetem őket, mert az nem villogás lenne, hanem egy 1-eseket okádó kézigránát, ami kellemetlen és gyors game overt hozna.
Megfigyeltem, hogy mi a legizgalmasabb pontja a gyár ajtaján való áthaladásnak.
Az, hogy az ember az ajtóhoz érve kényelmesen át tud-e haladni rajta.
Sokszor igen, de sokszor meg kell szaporázza lépteit amiatt, hogy még addig odaérjen, mielőtt az előtte belépők után becsukódik, s még rosszabb, amikor az ember azért kezd el sietni, mert érzi, hogy jönnek utána, de olyan távolságból, aminél nehéz eldönteni, hogy mi is lenne illendőbb:
tudomást sem véve róluk hagyni becsukódni az ajtót, vagy megállni és nyitva tartani a mögöttünk érkezőknek?
Egyszer magamon is észrevettem, hogy gyorsabban kezdek az ajtó felé menetelni, amikor jönnek mögöttem, de messzebb vannak annál, hogy időveszteség (és az azzal járó rohadt 1-esek) nélkül meg tudjam várni őket, miközben nyitva tartom nekik az amúgy magától becsukódó ajtót; viszont közelebb vannak annál, semmint nyugodt szívvel, lazán bevonulhatnék előttük, bízva abban, hogy nem néznek bunkónak.
A szituáció kényessége mosolyt csalt az arcomra, s elhatároztam, hogy kipróbálom szándékosan fordított helyzetben.
Ha láttam, hogy valaki előttem elkezdett sietni csak azért, hogy megfelelő távolságot tudhasson kettőnk közt ahhoz, hogy simán, nyugodt szívvel, hátranézés nélkül bemehessen a ajtón, akkor elkezdtem én is gyorsítani. Ha pedig úgy érezte, hogy már muszáj lesz megvárnia és lasabban kezdett haladni, mert nem vagyok eléggé lemaradva mögötte, akkor szándékosan fékezni kezdtem én is.
Épp olyan ez, mint amikor az ember letesz egy mágnest az asztalra, egy másikat pedig a kezében tartva próbálja megtalálni azt a bizonyos távolságot, aminél folyamatosan taszítva mozgatni tudja a lerakottat, de még nincs olyan közel, hogy hirtelen lökést adva megszakítsa a folyamatot.
Ez egy érdekes játék. Lehet pontozni aszerint, hogy mennyire sikerült zavarba hozni a másikat, aszerint is, hogy egy héten hányszor jön össze.
De egy idő után - a lelkiismerettel rendelkezők számára - kellemetlenné válik.
S így inkább azt ajánlom, hogy a 0-ák és 1-esek szabályrendszerének beható ismeretét inkább pozitívan használja az ember.
Ha messziről jönnek is utána, akkor is álljon meg, s tartsa előzékenyen nyitva a behúzó karos ajtószárnyat.
Amivel egyébként eljut a játék második részéhez: fel tudja-e mérni azt a távolságot, ahol az ajtót nyitvatartó hősként arra tudja sarkallni az utána érkezőket, hogy hangosan megköszönjék neki (+1XP) vagy végrehajtsanak egy kis udvarias kocogást. (+25XP) :DDDDDDD
Mindez valójában nem más, csak egyetlen szembeötlő 1-es a hosszú 0-ák sorozatában.
Egyetlen időzített bit, ami ha jókor jön, elindít egy előre tárolt szubrutint.
Egy védelmi mechanizmust, aminek a végeredménye egy kis kocogás.:)
Valójában nem szoktam ezeket a játékokat előre tervezetten játszani. Ha szándékos cselekedet, akkor olyan, mint a fekete mágia, s megidézőjének többet árt, mint a célpontnak. De ha spontán összejön, akkor kellemes napindító is lehet.. ;)
A minap egy fórumos hozzászólásban kezdődő link végén megtudtam, hogy Kornya Zsolt szerint Tolkien rém unalmas és ügyetlen, s mindezt már Michael Moorcock (aki egy sci-fi, fantasy író) is kifejtette már korábban.
Én pedig nem tudtam nem egyetérteni.
Szerettem kölökként a Gyűrűk urát, de hogy olvastatta volna magát a könyv, arra nem emlékszem.
Hamar túltettem magam persze Tolkienen, mert Moorcock neve sokkal érdekesebb irodalmi emlékeket ébreszt fel bennem. Számos hőse van, aki ugyanazon lélek, az Örökkévaló bajnok megtestesülései, egy örök küzdelemre és folyamatos szenvedésre ítélt harcosé, legyen a neve Melnibonéi Elric, kinek gyenge testét lélekszívó kardja tartja életben vagy Corum, aki egy személyben két kelta mitológiai alakot is megtestesít: ezüstkezű Nuadát és az emberáldozatok miatt kedvesnek aligha tekinthető Crom Cruach-t.
Mindig is szerettem Moorcock könyveit és azokat a lehetetlen helyzeteket, melyekbe hőseit veti. Nem egy könyve van szétszórva valahol a lakásomban, szüleimnél, költözködés során becsomagolva maradt dobozokban.
Van azonban egy rövidke írása, ami nagyon hiányzott a gyűjteményemből.
A Környezet (Environment Problem) című, alig pár oldalas szösszenete magyarul csak a néhai szerepjátékos magazinban, a Rúnában jelent meg. Kincsként őríztem azt az egy számot, melyben helyet kapott, de egy barátom addig rágta a fülemet, míg neki nem adtam. Persze eme eretnek tettemet megfejeltem azzal, hogy kifénymásoltam a novellát két példányban.
Mely példányok az évek során eltűntek.
Nem mintha nem emlékeznék szinte szó szerint a Greg Morle által az ördöggel kötött üzlet történetére.
Amikor még nagyon kezdő internetezők voltunk, s amikor még nem lógott minden hülye a neten, a consoleTURMIXba még egy Környezet által nagyban befolyásolt fanboy-fictiont is firkantottam, amiben Ken Kutaragi cigarettával a kezében, rém sejtelmesen, s önbizalomtól dagadva válaszolgatott egy riporternek az új generációval kapcsolatban. S közben piros füstkarikákat, aztán kék négyzeteket és zöld háromszögeket fújkált egy-egy slukk után.
Nem is lenne rossz újraírni ezt a kis olvasmányt, most már persze ésszel, nem szívvel...
A lényeg, hogy ezek a színes füstkarikák Moorcocktól lettek kölcsönvéve, az én kedvenc kis Környezetemből.
Egy pillanatra el is gondolkodtam azon, hogy írok egy üzenetet Gulandrónak, hátha megvan a szegénylegény gyűjteményében ez a magazin, hogy aztán felcsapjam a guglit és keressek rá ugyanazon elszántsággal és lendülettel, amivel a nagyszünetben szétszekált, jótanuló kisdiákok szoktak szipogva megindulni a tanári szoba felé. Találtam is egy könyves-, anitkvárium, társas- és szerepjáték bolt kimérát, aminek megvolt.
Az. Ami nekem kell.
Két rétestészta munkanap után, a mai szabadnapomon (tegnap), hetek óta nem tapasztalt világvége rémálmok okozta hánykolódás után, szokás szerint az agglegényélet egyik fontos rituáléját gyakoroltam. Azzal, hogy ugyan 8-kor már felkeltem, de csak azért, hogy azután délig édes semmittevéssel töltsem az időt, épp addig, hogy már csak jottányi erőm maradjon, s az éhségtől szédelegve, élőhalott módra támolyogjak el a kocsiig, ami elvisz majd valahová, ahol enni adnak.
Az utcára kilépve azonba arcomba üvöltött a tavasz.
Egy csapásra lett a naptalan, hideg, világvége télnek. Ezt az élményt persze jócskán erősítette mindaz, hogy nem csak munkába menet, de onnan jövet is sötétben kell közlekednie télen a hozzám hasonló idebeosztásban dolgozóknak, s az iroda is olyan csodálatosan tervezett, hogy nincs rajta ablak.
"-A jómunkásembernek jót tesz az, ha elfeledkezhet az idő múlásáról!" - random multicég HR menedzsere. "-Hogy a f_sz ütné ki a fogadat!" - random jómunkásember.
Tavasszal, fényben, akadályozó nagykabát nélkül minden jobb.
Percek múltán már túl is voltam a legközelebbi szendvicsbárban kapható hulladékon és egyre közelebb a bolthoz.
Hétköznap, déltájt, jó időben.
A bejárati ajtó mögött egy mélybe rántóan meredek lépcső várt, aminek oldalánál, a falat tapogatva indultam lefelé.
-Rég voltam ilyen kocka helyen - gondoltam, amikor megláttam a lépcső aljával pont szemben lévő kasszánál a lányt.
Aki egy személyben kiváló üzleti lépés és kegyetlen merénylet a boltba járó, egy hetes pulcsiba izzadt tini srácok pénztárcájára és lelki világára gyakorolt hatását tekintve.
Először is szép. Másodszor (ma már) különleges, mert női ruhát visel, nem nőciset. De messze van attól, hogy a gót szubkultúra borzalmas jellemzői tönkretegyék a összképet. Semmi hülye pírszing, semmi mesterségesen fekete hajszín, vagy ami a legrosszabb, az ehhez társuló betegesen sápadt bőr.
Nem is értem, mit képzelnek azok a kissé duci lányok, akik megpróbálnak gyomorbajos lidércnek öltözni.
A kasszáslány egészséges volt, koponyám mélyéből kizökkentő módon intelligens, tiszta hanggal.
Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy most vagy nem nézem tovább, vagy simán leesek a lépcsőn, ezért inkább lélegzetvisszafojtva lesiettem, hogy minél hamarabb megválaszolva kérdését, felfedjem látogatásom okát.
Miután megkaparintottam a Rúnát, ellenőríztem tartalomjegyzékét, s azt, hogy a legfontosabb négy oldal hibátlan-e, vigyorogva elvonultam a bolt végébe azzal, hogy nézek azért még pár könyvet. Persze elsősorban a boltban lévő, vagy oda érkező srácokat mosolyogtam meg. Az első aki utánam szánkázott le a lépcsőlejáraton, nulla szemkontaktussal és egy csak nézelődömmel köszönt oda az egyébként álmai nőjének számító lánynak.
Áúcs. Vajon ilyen lehettem én is 17 éve?
Nem.. azt hiszem, hogy inkább az állandóan és már fájdalmasan sokat bohóckodó fajtába tartoztam.
A kasszához visszatérve nem volt többre időm, mint fizetni és távozni a "meg kellett volna borotválkoznom" és a "hazamegyek és elkezdek felüléseket csinálni" jellegű gondolatáradatban.
Vicces reakciókat produkál az ember agya, ha hirtelen szokatlan ingerek érik.
A kocsiba beülve a szerepjáték magazint és a három öreg Ravenloft regényt az anyósra dobtam, s azon tűnődtem, hogy véletlen-e ez az egész. Nem a lány, hisz' helyes csajok minden nap jönnek szembe, ha az ember épp nem a megszokott, posvány munkahelyén játssza 1984-es szerepét.
Hanem az, hogy a nyomasztó sötét tél hirtelen halála után, a zöldellő tavaszban épp ezeket a könyveket kellett levennem a polcról.
Ravenloft egy olyan kitalált világ melynek minden fontos szegletét valami hatalmas, túlvilági lény ural, s valami szerencsétlen lélek mindig odatéved, hogy gyötörhessék.
Télen vidám reggae-t hallgattam egy kis lelki napfényért, jó időben pedig Ravenloft árnyékai közt hűsölök majd Lord Soth társaságában?
Ha az ember dícsér, akkor azt tegye nyilvánosan, ha kritizál, azt pedig négyszemközt, zárt ajtók mögött - azért, hogy a partner megtarthassa méltóságát és ne kényszerüljön olyan védekező helyzetbe, ami a csak azért sem figyelek rád oda jellegű állóháborúhoz vezet.
Menedzserek fejét tágítják ehhez hasonlatos dolgokkal, olyan vezetőkét, akiknek szüksége van a beosztottak odaadására, szorgalmára és lojalitására.
Szóval álljon most itt tőlem egy nyilvános elismerés a parádés* tesztekért és konzekvens értékelésekért!
Köszönöm! Köszönöm!
*hol finoman célozgatva, vagy kegyes kis füllentéssel, hol keményen kimondva, de édes csókot lehelt a fabulára**, máskor meg őszintén, tüzesen, úgy ahogy csak a fékezhetetlen első szerelem alkalmával lehet
**találó elnevezés egy olyan játékra, amivel hiába b_szakodtam, csak vizuális örömöket volt képes nyújtani
Igen, Japánban tényleg minden van. Egy ilyen bugyi is kb. 500 Jen, ami nagyjából egy ezres, feltéve, hogy lehet még kapni. A napokban jelenik meg a DQ sorozat új részét népszerűsítendő (vagy népszerűségét meglovagolandó) új üdítőital is. Az FFXII-es potion után ezt is kipróbálnám.
teh k0zi: - Azért valljuk be, hogy az 576-nak már zöld volt a vére, annyiszor tért vissza a halálból. Vettem pár számot akkor amikor újra PC-s (is) lett, de amikor kinyitottam azt mondta braaaaains!
Ki emlékszik még a 576-os TV adásra? :)
Számomra az egész megszűnés olyan volt, mint az E3, vagyis elintézhető egy rövid vállrándítással, hisz' (szinte) csak olyasmi történt, amiről tudtuk is, hogy be fog következni.
Szeretnék bizakodni, hogy az online-t gyorsan rendberakják (a korábbi tapasztalatok ennek ellentmondanak) és azon a beígért interjúk tényleg megjelennek (az egyetlen dolog, ami igazán érdekelt a magazinból).
